vagyok. Csak azt nem tudom, ezen miért csodálkozom...
És ráadásul nem is az ember(ek)ben, hanem magamban. Hiszen tud(hat)tam, érez(het)tem (volna), és mégis, bíztam, hittem, reméltem, adtam, kaptam, éreztem, éltem és csalódtam. Van ez így. Nem másban, magamban. Hogy még mindig nem tanultam meg a leckét? Miért?
Csak röviden: szombat késő du. telefon kintről, másnap kellene már indulni. (15.-e helyett) Sokkotkapás, összevissza telefonálgatás, intézkedés, ígéret, hogy a fogam miatt a dokikhoz 3héten belül még hazajöhetek egyszer. Sz.túrista is lejött, talán túl sem éltem volna nélküle, és nem tudom hogyan tudom megköszönni, viszonozni, amit tett, és amit elviselt. Vasárnap du. 4körül indulás Bp.re, 7kor találkozó, M. bnőmmel, és F.-el, aki kivitt minket. Jött 12óra autózás. Reggel megérkezés 2000m magasra. Csipkerózsika akció indul, tetőtér/padlásszoba, alvás. Napközben ébredés, pakolászás, kaja. Jó hír és rossz hír egyben, ma éjjel még indulhatok haza a 2-3hét múlva helyett. Úgyhogy éjjel 11körül indulás, ma de. 10körül megérkezés újból haza. Alvás. Azért másfél nap alatt 23órát és 2000 km-t utaztam. (aki vezetett annak bele sem gondolok a helzetébe) Fáradt vagyok. A következő 2,5napban intézkedések, gyors baráti találkozók.
