Legyen neked könnyű a föld!
Nincsenek szavak...
Nem tudom hogyan mondhatnám el mit érzek, mit gondolok. Ami vígasztal: Neked már nem fáj.
Remélem, hogy békére lelsz és megnyugvást találsz. Hogy tényleg már semmi nem fáj Neked. Hogy meg tudtál bocsájtani mindenkinek (igen, nekem is, a megbocsájthatatlant is) és hogy mindenki megbocsájt(ott) Neked. Hogy el tudsz végre engedni, hogy én is elengedhesselek. Hogy tudod, hogy nagyon szeret(te)lek. (és igen, tudom, hogy sokszor rosszul, de azt hiszem örök lecke volt)
Köszönök mindent, Neked. Az együtt töltött időt, hogy ismerhettelek, hogy szerethettelek, hogy voltál. Igen mindent, a sok jót és a rosszat is. Minden kellett ahhoz, hogy most ÉN legyek. Igazad volt, nem beszélek, nem tudom kimondani az érzéseimet, a gondolataimat. Még most sem, mikor belülről már ordítom.
Örülök, hogy tegnap hallottalak. Ha az csak a tüdőd kínszenvedése volt, akkoris. Hogy eljutott, tényleg eljutott hozzád, hogy én kereslek, és tudtál annyit mondani, "Üdvözlöm". Utolsó szavad, nekem. Mintha csak éreztük volna... Még este akartam írni egy smst, hogy olvassák fel Neked. Hogy mennyire örültem a hangodnak, a tiszta pillanatodnak. Hogy tessék meggyógyulni, hiszen azt ígérted ha hazamegyek elmegyünk sétálni. Hogy beszélünk még, találkozunk. Aztán mégsem tettem, majd holnap, fáradt vagyok. Vajon Te mennyire lehettél fáradt? Vajon Te mit élhettél át tegnap este/éjjel? Hogy ugyanígy nem írtam hugodnak sem, hogy a keddi szabadnapomra beszéljük meg, és hívlak skype-on, nem érdekel milyen állapotban vagy, hogy mekkora trauma lesz látni ilyen állapotban, de tudatni akarom Veled, hogy gondolok Rád, hogy szeretlek, és hogy minden rendben lesz, csak higgy benne. Még egy hónap mire hazamehetek, Te tudtad ezt. Nem akartad hogy lássalak ilyen állapotban már... A Mindenható sem akarta.
A Jóisten vigyázzon Rád!
