kicsit borús lett ez a bűbájos világ...
Tegnap este skype.
Azóta még inkább kész a fejem. 6-7évemről van szó. Nem tudom, írtam-e a tavalyi történéseket, a 3betűssel, a kezeléseket és a többit. Mivel vastag és végbélrák volt, ezért az elengedéssel kapcsolatos a lelki oka, konkrétan engem nem tud elengedni. :-S Ez azért így durva volt. Most méginkább az. Mivel a lett belőle egy kétoldali tüdőáttét. Az egyiket már megoperálták, a másikat még idén akarják, utána újabb kemó. Jönne. Ha. Ki tudja. Vazzzeee, valószínű meg fog halni. Nemsokára.
Azóta csak jár az agyam. Azért adott is a lelkemnek, nem kell félteni, de basszus. Nem térek magamhoz. A körömből eddig csak papám halt meg, ő is 91évesen, nem fiatalon. Áááááhhhh.
Mivel egyébként is tele volt a fejem (és a f.szom) ezért elmentem egyet sétálni. Mp3 a fülbe, latinzene bekapcsolva, aztán hajrá. Neki a hegynek. Egyedül. Tudom, nem vagyok normális. De ilynekor egyedül kell lennem. A faluban pedig épp buli volt, mindenhol mászkáltak. Mondtam itthon M.-nek, hogy merre megyek, ha netán vmi lenne mégis tudja vki. Jah, itt hó van. Nem kicsi. Ott, ahol nincs út (ahol ment egyet a gép, csupa fehér minden, találd meg a nyomot, néhol vannak "útjelző" póznák, azt kész) térdnél is mélyebbre süllyedtem. A lényeg nemis ez, egy kört terveztem menni, el a legközelebbi hüttéig, aztán vissza a másik úton. Tökre jólesett, a zene, a mozgás, ahogy érzem, hogy tisztul a fejem. Aztán elértem arra a pontra, ahol már korábban, mikor a csajokkal mentünk is nemjól voltam, nah, ott elkapott a pánik. Pont addigra jutok el odáig, hogy pulzus, vérnyomás az egekben, levegőt szájon át veszem, és ott pont nem látszik már a falu, és még nem a hütte. Ugye szájonát kapkodott levegő egyébként sem jó, főleg, hogy be vagyok öltözve, ver a víz, szívem ezerrel ver, hát én kaptam egy rohamot. Hurrá. Kinn a hegyen, a hóban, egyedül. Gyorsan visszafordultam, felhívtam M.-t, hogy vmi nem stimmel, kb. hol lehetek, és elindulok visszafelé. Mi legyen? Mondom egyelőre semmi, ha nagy a gáz, akkor csörgök újra. Nem kellett. Ahogy jött, el is múlt. Szépen haza tudtam sétálni. És közben gondolkodtam. Hogy a jó qva életbe, mikor lesz belőlem végre ember?! Olyan normális, aki nem eszi a bogyókat, aki nem pánikol, akinek nem járnak a gondolatai állandóan a fejében? Aki képes egyedül elmenni bárhova, megtenni bármit, aki biztonságban érzi magát saját magában. Olyan nagy dolog ez?!
